Amikor valaki a rák diagnózisával szembesül, akkor az első reakció lehet, egy sokkos állapot, összeomlás, kétségbeesés, beszűkült tudatállapot. Az ember úgy van összerakva, hogy ez az állapot szerencsére nem tart sokáig. Felváltja a düh, a harag (miért pont velem történik…, nem ezt érdemlem), a tagadás (ez nem lehet igaz, nem is rosszindulatú), de ahogy múlnak a napok, megkezdődik az elfogadás, megértés, és innen az építkezés.
Huszonegy éve vagyok a Culevit Kft. tanácsadója, és tapasztalataim szerint itt válik ketté a betegek életútja. Mindenki rááll a futószalagra, amit onkológiai protokollnak hívnak, és az a reménye, elvárása, hogy a futószalagról egészséges végtermékként száll majd le, hiszen a modern orvostudományba fektetett pénz, tudás, technika a mindenhatóság képzetét kelti. Csakhogy a betegség nem elszigetelten a test problémája, hanem az egész emberé, aki test, szellem és érzelem egyszerre.
A protokoll szükséges és megkerülhetetlen, de diagnózisra, szövettanra, stádiumra szabott, és nem személyiségre, életútra, életerőre stb. támaszkodó. Ezért lehetséges az, hogy két azonos kórisme és ugyanolyan kezelés mellett az egyik beteg meghal, a másik meggyógyul, sőt egy jó prognózisú beteg meghalhat és egy rosszabb prognózisú beteg meggyógyulhat.
Mi kell hozzá? Fontos, a saját út keresése, megtalálása, az azon való haladás! Nem vagyunk egyformák, nem mindenkit ugyanaz üdvözít. A mondás úgy tartja, hogy mindenki a saját szerencséjének a kovácsa, szerintem a saját egészségének is a kovácsa. Az önismeret, önmegértés, az átélt életesemények feldolgozása nélkülözhetetlen a saját út megtalálásához.
Mayherr Judit
mentálhigiénés szakember